Aktuális időszaki kiállítások

A épület II. emelet

Megtekinthető: 2010. szeptember 26-ig

A kiállított művek listája

Festmények

Fotók és fotó alapú művek

Szobrok és Installációk

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításai a történeti összefüggések rendszerét követve kapcsolódnak egymáshoz, még akkor is, ha egyes részek az adott időszak karakterét műfaji, tematikai sajátosságok kiemelésével, vagy adott esetben vezető művészek munkáira koncentrálva igyekeznek megrajzolni. Ehhez a rendezési elvhez igazodik a Jelenkori Gyűjtemény kiállítása is a D épület III. emeletén: a 20. századi művészet 1945 után párhuzamokkal, utalásokkal fellazított, de mégis követhető kronológiára, eseménytörténetre fűzi fel a művek és terek egymásutánját. (A II. világháború végétől az ezredfordulóig terjedő öt és fél évtizedből 142 művész kb. közel 210 művét mutatja be.)

A Jelenkori Gyűjtemény 1974-es alapítása óta tízezren felülre bővülő műtárgyállománya számos válogatási elv, ill. kiállítástípus (monografikus; korszakot vagy irányzatokat bemutató, tematikus, műfaji, történeti-dokumentatív), lehetőségét kínálja fel. Az A épület második emeletének a többi kiállítórésztől elkülönülő, önmagába záruló terei a többi épületben alkalmazottaktól eltérő szempontok és arányok érvényesítését igényelték. Az itt meghúzott időhatár szűkebb - az 1960-as évek második felétől napjainkig terjed -, a válogatás szubjektívebb. A változás helyett a változatosságra koncentrál a témák, "kulcsfogalmak" mentén szervezett, egymáshoz nem szorosan kapcsolódó mű(tárgy)csoportokon belül. A rendezés ennek megfelelően az időrendet figyelmen kívül hagyva próbál új kontextust teremteni az alkotásoknak, illetve másfajta hangsúlyokkal, a korábbitól eltérő közegben vonultatja fel a már az előző kiállításon is megismert művészek munkáit. (Az A épületben bemutatott több mint 100 mű 74 alkotója közül 29 az új "szereplő".) Az esszéisztikus, értelmező rendezési módszer épít a párbeszédek terében "együttműködő munkák" által felkeltett asszociációkra, ill. az így megfogalmazódó helyzetek, viszonylatok különösségére.

A kiállítás a mítosz és az emlékezés, a - személyes és történeti - múlthoz való viszony "dokumentumaival" indul, amelyeknek részei a művészettörténeti hagyományra utaló hommage-ok, parafrázisok is.

A következő egység (a "tabáni oldal") az ember és - az általa is formált - természeti környezet kapcsolatának "színeváltozásait" rögzíti groteszkbe, abszurdba hajló tájképeken és részleteken, realista tájlenyomatokon, érzéki tájstruktúrákon, a belső kivetüléseit is magukon viselő tájemlékeken keresztül. A tájba is besimuló "tereptárgyak", architektúrák, építészeti formák vezetnek át a kapcsolódó teremrész geometrikus struktúráinak racionálisabb közegébe.

A déli oldalon tágabban értelmezett jelek, jelsorozatok, konstrukciók, "organikusabb" struktúrák tagolják a teret.

A dunai szárnyban a testi és lelki tapasztalatok egymással összefüggő stációi érzelmek, vágyak, ösztönök "állapotleírásain" keresztül vezetnek el a pusztulás, a gyász, az elmúlás, a szenvedés és a remény határ-és léthelyzeteinek elvontabb, metafizikusabb világába.

Itt található a kiállítás címadó műve, az AKALI is: a hindu mitológiával, az indiai filozófiával is kapcsolatot tartó munka egyben egy Balaton-parti magyar helységnévre is utal. Derékban brutálisan elmetszett fatörzs-csonk, belülről kivájva. Monumentális, de mégis elegáns forma, amelynek érzékien megmunkált "bordázott" felületét tompa fényű grafitpor borítja. Elvont és konkrét, mesterséges és természeti, szobor és tereptárgy - katasztrófa-rekvizitum. Asszociációs akkumulátor, amely a kiállítás metaforája is lehet.

A kiállítást rendezte: Dévényi István és Százados László